Mennyiségi lazítás

A mennyiségi lazítás (quantitative easing, QE) a központi bankok nem szokványos gazdaságösztönző eszköze, amennyiben a devizapolitika standard eszközei kevéssé hatékonyak. A mennyiségi lazítás alapvető lényege, hogy a központi bank a kereskedelmi bankoktól vagy más magánintézményektől pénzügyi eszközöket vásárol. Ezzel a lépéssel szeretné kiszélesíteni a devizakeretet (a forgalomban levő pénz mennyiségét) és csökkenteni a kamatlábakat a gazdaság ösztönzése céljából.

Meg kell különböztetni a mennyiségi lazítást a devizapolitika standard eszközeitől, amelyek elsősorban az államkötvények vásárlását és eladását jelentik és azt célozzák, hogy a piaci kamatlábak a kellő szinten maradjanak. A központi bankok expanzív devizapolitikája jellegzetesen magába foglalja a rövid futamidejű államkötvények vásárlását a piaci kamatlábak csökkentése érdekében.

Ugyanakkor abban az esetben, amikor a kamatlábak már nagyon alacsony szinten vannak (esetleg nullával egyenlőek), a központi bankok hagyományos devizaeszközei csődöt mondanak és már nem hatékonyak a kamatlábak csökkentésénél. Éppen az ilyen esetben célszerű kihasználni a mennyiségi lazítást és magánintézményektől kell hosszú futamidejű pénzügyi eszközöket vásárolni. Ezáltal a hozamgörbék távolabbi végén csökkennek a kamatlábak. A mennyiségi lazítás növeli a megvásárolt eszközök árát és ezzel csökkenti a hozamukat.

A mennyiségi lazítás a deflációs nyomás kivédésére és az infláció kívánt szinten történő megőrzésére használható. A QE azonban jelentős kockázatot is hordoz. Elsősorban a felgyorsuló inflációról van szó, valamint arról, hogy az ösztönzés nem vetül ki a reálgazdaságra. Ez olyankor történik, amikor a kereskedelmi bankok nem hajlandók pénzt kölcsönözni a gazdaságnak, főként a piacok iránti bizalomhiány okán. Jelentős problémát okoz az a késlekedés is, amely a központi bank minden lépését kíséri. A döntéshozatal, a QE alkalmazása és a következmények jelentkezése között ugyanis gyakran sok idő telik el, amely alatt a helyzet jelentősen megváltozhat.

A mennyiségi lazítása és a devizapolitika standard eszközei
A központi bankok standard devizaeszközei között az alábbi három talán a legfontosabb:

  • a devizatartalékok befolyásolása – ez klasszikus módon, az államkötvények (értékpapírok) vásárlásával és eladásával történik
  • a pénz iránti kereslet befolyásolása – a pénz iránti keresletet mindenekelőtt a kamatláb befolyásolja
  • részleges banktartalékok – a banktartalékok megfelelő beállításával befolyásolható a reálgazdaságban lévő pénzmennyiség
Ezek a standard eszközök arra szolgálnak, hogy megőrizzék a gazdaságot a recesszióval vagy a „túlhevüléssel" szemben, valamint arra is, hogy kivédjék a túlzott inflációt vagy éppen a deflációt. Ha azonban ezek az eszközök csődöt mondanak, eljön a mennyiségi lazítás ideje. Ez olyan esetben történik, amikor a kamatlábak már nagyon közel vannak a nullához – vagy mert olyan erős már a defláció, vagy mert rendkívül alacsony a pénz iránti kereslet. A központi bankok aztán kötvényeket (értékpapírokat) vagy más pénzeszközöket vásárolnak olyan pénzintézetektől, amelyek elsődleges célja a devizatartalék növelése, mivel a kamatlábak már a minimumon vannak.

A mennyiségi lazítás általánosan alkalmazott módszer lett a 2007-es pénzügyi válság idején és azóta igen használt és vitatott eszközzé vált. A legjelentősebb és a leginkább követett folyamat az Amerikai Egyesült Államokban zajlik, ahol a QE 2010-ben érte el a csúcsot – a FED (az USA központi bankja) 2,1 trillió dollár értékű pénzügyi eszközzel rendelkezett.

A mennyiségi lazítást csak azok az államok alkalmazhatják, amelyek teljes ellenőrzésük alatt tartják a valutájukat és a devizatartalékaikat. Ez az euró-övezet tagállamainak a problémája, mert az Európai Központi Bankra (ECB) kell támaszkodniuk.